photo by Ian Britton
A héten a lánykám lent van a nagyszülőknél vidéken, s én nagyon pontos időbeosztásban nyomtam végig az egész hetet: találkozók, megbeszélések, munkafeladatok… igyekeztem kihasználni, hogy most tényleg 24 órából áll a nap, s ebből mind a 24-et én osztom be. Hatalmas listám volt, hogy mit kell elintéznem, megtennem, megszervezem, s a hétvégi szabad óráknak is örültem, hiszen így van időm a honlap fejlesztésére, az új ötletek kidolgozására, s persze ott volt a blog is, ahol temérdek kérdés várt rám, kétségbeesett anyukáktól.
Szombat délelőtt a reggelit a gép előtt elfogyasztva ránéztem a TedX oldalára, s felkeltette az érdeklődésemet egy videó, amiben egy lány beszélt a multik világára jellemző pörgős, gyors életéről, az állandó rohanásról, s arról, hogy milyen komoly problémái akadtak emiatt már fiatalon is. Arról, hogyan megtanult nagy nehezen lelassítani, s hogy azóta tud csak igazán odafigyelni dolgokra, s nem szippantja be többé az örökös teljesítménykényszer. Egy percig elgondolkoztam rajta, valóban, igaza van, aztán rohantam tovább.
Délután azonban az internet szolgáltatónk bemondta az unalmast (lassan szokásos a havi egy hibaelhárítás, amikor órákig nincs net, nem tudják mikor lesz, nem tudják, mi a hiba…), s én ott ültem tűkön egy órán keresztül, próbálgatva, hogy na, vajon megcsinálták-e már? A második órában már kevésbé voltam dühös, és csak keveset szitkozódtam azon, hogy ez is pont most történik, amikor nekem dolgozni kéne, és ezermillió feladatom van, ami persze mint laptophoz és net hozzáféréshez kötődik. A harmadik órában feladtam, és elővettem egy könyvet, ami hetek óta ott várt rám az ágy mellett. Utána aludtam egyet – napközben (!) – s mivel este 7-kor sem volt semmi változás a szolgáltatónál, utolsó ötletként elővettem az egyik sorozatot DVD-n, amit régen – 5-6 éve – nagyon szerettem. Az összes évad megvolt – bontatlan csomagolásban. Egyszer sem vettem elő őket, nem néztem meg, úgy kerültek be a fiókba, ahogy levettem a bolt polcáról. Kibontottam, és megnéztem 5 részt belőle. A hatás leírhatatlan volt… sírva röhögtem a vicceken, szurkoltam a szereplőknek, hogy sikerüljön, amit elterveztek, s a főcímzenét pedig végig énekeltem hangosan minden egyes alkalommal 
És ekkor elkezdtem újra gondolkozni a lány videóján… hogy is éltem a lányom születéséig? Napi átlag 10-12 óra munka, simán hétvégén is belefért ez-az, egészségesen-betegen, bárhogy! Két, rosszabb esetben három munkakör betöltése egyidejűleg, mert most sajnos spórolni kell, létszámcsökkentés van, nem tudja más megcsinálni, csak te… (Mai napig hálás vagyok magamnak, hogy olyan sokat vállaltam, s bírtam, ezektől jutottam el oda, arra a tudásszintre, tapasztalati szintre, ahol ma vagyok!) Voltak évek, ahol magánéletem alig volt, s még a nagyon jó barátaim sem bírták ki, s egy idő után rám szóltak: álljak le! Tudtam én, hogy valami nem jó, de hát a fény, a sikerek, a felsővezetői pozíció, a nagy üzletek, a sok pozitív visszajelzés, a díjak, az elismerések motiváltak. Hogy mire? Egy ideig a jóra, a többre, a haladásra, aztán már csak a túlterheltség, a fizikai és lelki kimerülés ellensúlyozására. Egy ideig. Hogy lehet ebből kiszállni? Kinek így, kinek úgy… nekem az segített, hogy megszületett a lányom, s visszatérve a munkába láttam, tudtam, nem tudok és nem akarok 12 órát dolgozni egy olyan szervezetben, ahol az elvégzendő feladat mindennél előrébb van, a magánéletednél, az egészségednél is.
És így utólag visszagondolva, soha nem hoztam jobb döntést, mint akkor
Nagyon nagy csapda is lehet a pörgés, a gyorsaság, a hajtás, az állandó teljesítménykényszer. Nem biztos, hogy az a sikeres, tehetséges, aki gyors. Néha le kell lassulni, hogy megtaláld azt az egyensúlyt, amit birtokolva valóban sikeres és boldog lehetsz. A saját mércéd szerint mérve, nem a munkáltatódéval! Erről szól a következő videó, nézzétek meg, érdemes! Én biztos, hogy megpróbálok egy kicsit ennek hatására lelassulni, mert még mindig érzem azt a pörgéskényszert, amiben az elmúlt tizenvalahány évet töltöttem…
Te mivel kezded a lassulást?