photo by delayed gratification
Korábban foglalkoztunk már itt a blogon az óvodaválasztással, a beszoktatással Tomori Ildikó szakértőnk segítségével. Most – rendhagyó módon – vendégbloggerként személyes tapasztalatáról ír, mint kisgyermekes anyuka.
“Szülőnek lenni nem egyszerű feladat. Aki azt állítja, hogy semmiség, minden nehézséget laza sétagaloppként leküzdő hétköznapi tevékenység, az vagy sosem látott még közelről gyereket, vagy nemes egyszerűséggel hazudik. Nekem is volt némi illúzióm a szabadidőmet illetően. Kiválóan elterveztem még a pocakomban növekvő csemete mellett, mennyi mindenre leszek képes és szakítok majd időt, miután tökéletesen elláttam a kislányomat. Óóóóó… csak szervezés kérdése – hangoztattam tele önbizalommal.
Nos, már a kislányom születése pillanatában kiderült számomra, mekkorát tévedtem.
Miután hosszú hetekig nem jut az anyukának ideje szinte semmire, ami a saját szükségleteit illeti, egyre fáradtabb, kimerültebb, ingerlékenyebb lehet. A szoptatás megtapasztalása, megtanulása, önmagában nagyon kimerítő és nehéz feladat mind a csecsemő, mind pedig az édesanya számára. Ha minden rendben zajlik, sikerül megtanulniuk a természetes táplálkozást, vagy ha azt nem teszik lehetővé a körülmények, akkor a tápszeres módszer már zökkenőmentesen működik, akkor a baba szépen, egyenletesen fejlődik. Egyre több a hasfájással küzdő csecsemő, ami külön problémát okoz a gondos és szerető szülőnek, mert nincs az a keményszívű anyuka-apuka, aki hagyná, hogy csemetéje a hasgörcsöktől gyötörten ordítson órákig a kiságyában. Minden erejét latba vetve órákig masszíroz, sétál, ringat, énekel és altat, míg sikerül átvészelni ezt az időszakot is. Gondolom mindenki mosolyogva gondol vissza ezekre az időkre, hálásan elmormol egy fohászt az orra alatt, ha nagyobb problémák nélkül megúszták az első évet, és még sikerült kipihenni is az álmatlan éjjeleket.
Az meg persze rémálmainkban sem merül fel: mi van, ha a gyerek valamiért kórházba kerül?! Természetesen, míg nem volt gyermekem, a legkézenfekvőbb tanácsot adtam a kedves szülőnek: Csak semmi pánik! Ha baj van, gyors telefon a gyermekorvosnak, majd ő megmondja, mit kell tenni. Szükség esetén orvosi rendelő, vagy kórház, ha nagy a baj, sürgősségi ellátás. Nyugalom, a mai világban már minden eszköz és felszerelés rendelkezésre áll ahhoz, hogy a pici a lehető legjobb ellátást kapja, és biztosítva legyen számára minden, ami a gyógyulásához kell.
Hát, életem első rossz érzése, amikor láttam, hogy a hét hónapos kislányom valahogy nem a megszokott módon viselkedik, minden protokollt borított. Az este közepén rohantam át férjemhez a másik szobába, karomon a síró gyerekkel: azonnal menjünk orvoshoz, nem érdekel hová, ügyeletre, de azonnal, mert valami nincs rendben! Bevágódtunk az autóba, megkerestük az orvosi ügyeletet. Onnan a városi kórházba. Ott már ringatás közben nem bírtam énekelni az altatót, mert állandóan elcsuklott a hangom a sírástól. Teljes pánik uralkodott el rajtam, míg azt vártuk, hogy valaki megvizsgálja a gyereket. Semmi nem érdekelt, csak, hogy valaki végre megnyugtasson, nincs semmi baj.
Azt gondolom, egy szülő bármire képes a gyermekéért. Örül, hogy mellette lehet, ha baj van, amikor szüksége van rá. A kórházban napokig féltve őrzi az álmát, a kicsi betegágya mellett széken ülve, matracon, vagy kempingágyon szorongva. Nem érdekli, hogy nincs egy ágy az egész osztályon, ahol kicsit kipihenhetné magát. A kórtermekben nincs egyetlen karosszék sem, ha szoptatni szeretne, és nincs pelenkázó sehol, hogy ne szakadjon le a dereka a kiságyba hajolgatva.
Az viszont az égvilágon senkit nem érdekel, hogy Ő, a szülő, milyen állapotban van. A szoptatós anyukák részére a kórházaknak kötelező lenne fekhelyet biztosítani, míg csecsemőjükkel ott tartózkodnak. Ha kiderül, hogy az anyuka szoptat, látszólag örömmel fogadják, de semmi nem biztosítja a megfelelő körülményeket. Ha nem szoptat, akkor is a szülő az elsődleges „forrása” a gyermeknek. Tőle vár segítséget, oltalmat, szeretetet, biztonságot és erőt a gyógyulásához. A kórház pedig azt a segítséget és gondoskodást várja a szülőtől, amit a gyermek ottléte alatt képtelenek számára biztosítani. Ez pedig elengedhetetlenül szükséges feltétele a gyermek gyors gyógyulásának, amit a kialvatlan, egyébként is fáradt, sokszor kimerült és stresszes szülő nem képes maradéktalanul kielégíteni. Legtöbbször a családon belül is egy személyre hárul a gyermek teljes körű ellátása, így a kórházban töltött idővel sincs másképp, ami szinte állandó, huszonnégy órás ügyeletet jelent. Ember legyen a talpán, aki ezt bírja!
Nos, ha netalán ilyen helyzetbe kerül Ön, kedves szülő, a következőket tudnám javasolni: Mindenki őrizze meg a maga pánikját. Ez a világ legtermészetesebb dolga. Míg jól kisírja magát, kedves anyuka, bízza a babát pár percig az orvosra, vagy az apukára. Ha sikerült megnyugodni, mindenképp azonnal érdeklődje meg, milyen körülmények várják a gyereket és Önt. Van-e olyan lehetőség, hogy anyás szobát, vagy a gyermek mellett ágyat kapjon. Amennyiben nincs, milyen lehetőséget biztosítanak a szülők számára. Mindent tegyen meg annak érdekében, hogy a körülményekhez képest a lehető legjobban és legtöbbet pihenhessen, ha a pici már rendben van. Minden családtagot mozgósítson, hogy a szükséges feltételeket biztosítsák. Ha nincsenek megfelelő eszközök, kérdezzék meg, megengedik-e, hogy behozzák. Nekünk megengedték a babakocsit és alvó alkalmatosságot behozni, már ez is nagyon sokat jelentett mindkettőnknek. Beszéljék meg a családtagokkal, legközelebbi barátokkal és hozzátartozókkal, akiket a gyermek is elfogad, hogy ne csak látogatóba jöjjenek be röpke fél órára, hanem biztosítsák a lehetőséget az anyukának, hogy kipihenhesse, kikapcsolhassa, rendbe tehesse magát. A huszonnégy órás ügyelet számára, ebben az esetben, sokszorosan megterhelő, jobban megviseli, mint a saját otthonukban, nyugalomban. Ne feledjük, a pici baba, a gyermek számára az ismeretlen környezet, a körülmények, az idegenek, a fájdalom elviselése minden energiáját felemészti, csak a szülő a biztonság, a vigasz és a nyugalom. Ha a szülő nincs ezeknek birtokában, sokkal nehezebben boldogulnak mindketten a számukra megterhelő helyzettel. A kórház a gyógyulás reményét biztosítja, a lelki felépülés és trauma feldolgozása a szülő dolga. Igyekezzünk mindent megtenni ennek érdekében.”