Ez lesz az egyik rendhagyó post a blogomban. Ma nem újabb munkajogi vagy karrier tipp jön, hanem inkább megosztom veletek, milyen érzések kavarognak bennem…
Mindig is szerettem átadni a tudásomat. Gimnazistaként gyerekeket korrepetáltam németből, főiskolás elsősként végzős hallgatókat készítettem fel német államvizsgára. Aztán trénerként később sok év múlva szintén a tudásom átadása vezérelt, az, hogy megtaníthatok, megmutathatok valamit a kollégáimnak, vagy külsősöknek, amit én tudok, s ők is meg tudják tanulni. Nem véletlenül talált rám ez a szerep már nagyon hamar, s a sok-sok visszajelzés alapján nem is csinálom rosszul. Így azon a kósza ötleten, ami az én drága angol tanárom fejéből pattant ki, s amin eleinte csak jót nevettem, már nem is csodálkozom így utólag: “Ági, meglásd, te még könyvet fogsz írni az anyukáknak!” “Á, dehogy!” Ismeritek, ugye? Soha ne mondd, hogy soha!
Az “á, dehogy”-ból hamarosan tervek lettek, a tervből vázlat, s a vázlatból nyers anyag, egy félig könyv. Mert ahogy rá kellett jönnöm, a könyv nem ott ér véget, hogy megírtad 
Az csak az eleje… a nagyon-nagyon eleje… Hogy mi van még utána? A teljesség igénye nélkül: szerzői jogok, ügyvéd, ISBN szám, együttműködő partnerek, fotók, illusztrációk, korrektúra, borítóterv, fájlméret (a fenébe, ez még mindig túl nagy), hasonló témában hasznos anyagok (amik bizonyára igen jól fognak jönni az olvasóimnak, szóval hajrá, ezeket is beszerzem), megállapodások az együttműködőkkel, reklám anyagok összeállítása, terjesztést végző cég (módosítsuk még akkor ezt is, azt is, és ezt hogy kell akkor csinálni?)… És mindezt úgy, hogy közben zsonglőrködsz a családdal, gyerekkel, ja, és van mellette egy munkád is… OK, hogy szabadúszóként, de attól az még munka!
És eme zajos-zsibvásáros hangulatban érzések tömkelege kavarog: ott a boldogság (hamarosan kijön, kapható lesz, végre ), ott a feszültség (jaj, ez így mégsem jó, javítsuk ki), a bosszankodás (ó, már megint más miatt várok, állok, ez a tehetetlenség a legrosszabb), a büszkeség – (de jó, ma is sokan írták, hogy várják, kíváncsian, szeretettel, gratulálva), s a totális kétségbeeséstől az éteri magaslatokba emelkedésig minden egyéb is volt, és még mindig van itt… és úgy sejtem, lesz is.
Mert könyvet írni olyan, mint gyereket várni… készülsz rá, tervezed, azt hiszed, elolvastál és tudsz mindent róla, de amikor ott vagy, hogy na, most jön, akkor hirtelen rádöbbensz, hogy nem tudsz te még szinte semmit erről… de majd idővel szépen megtanulod, s ahogy a többgyermekes édesanyák (és a több könyves szerzők) mondják, a második már könnyebb.
Hát, én – egy lányka anyukájaként és az első könyvem megszületése előtti (remélem) utolsó pillanatokban – már csak ebben bízom…
De addig is, az első kép róla…
